Félrelépés vagy megcsalás esetében sokan azzal mentegetik magukat, hogy „csak belesodródtak a szituációba”, hogy „hirtelen felindulásból történtek meg a dolgok” vagy hogy „nem gondolták komolyan ezt az egészet, csak egyszerűen így alakult a helyzet”.
Sajnos ez valahol a felelősség elhárításáról szól…mintha lett volna valami külső erő, ami így rendezte volna a dolgokat, nem pedig egy ember önálló választásain keresztül vezetett volna az út a félrelépésig.
A megcsaláshoz vezető ösvény általában mikrodöntések sorozatából áll.
A félrelépést elkövető fél azzal védekezhet, hogy kezdetben Ő csak viszonzott egy mosolyt. Csak flörtölt egy kicsit. Meg néha üzengetett a Messengeren. Aztán egyre intenzívebbé vált a kommunikáció. Elment egy-két randira, hiszen az még nem számít olyan nagy bűnnek. Ivott egy keveset, majd felment a másik lakására. Ott pedig magától értetődő módon megtörtént, ami megtörténhetett… olyan gyorsan és váratlanul, a pillanat hevében.
Pedig az az igazság, hogy valószínűleg már a kezdetektől fogva érezte, hogy rálépett a megcsaláshoz vezető útra, csak a felelősségét elhárítva mindig felmentette magát.
És mi a tanulság? A mai világban tényleg nem egyszerű megelőzni a félrelépést, hiszen nagyon erős lehet a kísértés. Ha valaki egyszer elindult az elcsábulás felé vezető lejtőn, akkor a idő múlásával egyre nehezebb lesz visszafordulnia.
De tudatosan meghozott döntésekkel lehetséges.
Tehát, a példában szereplő személynek már az elején úgy kellett volna határoznia, hogy nem viszonozza azt a kétértelmű mosolyt. Majd kitérhetett volna az egyre intenzívebbé váló flörtölgetés és az üzengetés elől. A randimeghívásra, illetve a bélyeggyűjtemény-nézegetésre is nyugodtan mondhatott volna nemet. És érdekes, még akár a világ legvonzóbb emberét is elutasíthatta volna, ha igazán úgy akarta volna…
Tombor Zsófia / Lélekgyöngyök
A képek forrása a pixabay.com.