Sokáig halogattam ennek a cikknek a megírását, mert ismét egy érzékeny téma lesz terítéken. Mégpedig az, hogy sok ember gondolja úgy, hogy egy családban a „gyereknek kell az elsőnek lennie”. Tudom, hogy sokak számára szent és sérthetetlen ez a szabály, de szeretném megmutatni ennek az éremnek a másik oldalát is. Ugyanis a klienseim történeteiből kiindulva azt kell, hogy mondjam, hogy sok esetben mégsem annyira gyümölcsöző, ha egy családban mindig a gyermek az első…

 

Sajnos rengetegszer azt látom az ennek a filozófiának alapján működő családokon, hogy se az anyuka, se az apuka, se a gyerek nem boldog. 🙁 Éppen szeretnék betekintést nyújtani abba, hogy mi történik sokszor olyankor, ha egy családban szinte mindig a gyerek az első…

 

Az édesanya egy idő után teljesen kimerül amiatt, hogy folyamatosan a gyermek igényeit helyezi előtérbe a sajátjaival szemben. Gyakran nyűgössé, szomorúvá és feszültté válik önmaga elhanyagolásának hatására, ami sajnos a család általános hangulatára is rányomja a bélyegét. Gyakoribbak a veszekedések, illetve a nő sokszor érzi úgy, hogy nem kap elég segítséget a párjától. Ez aztán általában folyamatos boldogtalanság-érzéshez, szétköltözéshez vagy szakításhoz vezet.

 

Az édesapák egy ideig valóban tiszteletben tartják, hogy a gyermek igényei az elsők, de egy bizonyos idő eltelte után már rosszul viselik, hogy sokkal kevesebb figyelem irányul rájuk, mint korábban. A férfiak általában nehezebben alkalmazkodnak másokhoz, mint a nők, úgyhogy ők még rosszabbul élik meg, hogy a család immár elsősorban a gyermek igényei körül forog. Ezzel kapcsolatban is sokszor merülnek fel konfliktusok. A férfiak egy része elkezd egyre kevesebbet otthon lenni. Vannak, akik a munkába vagy a hobbijaikba menekülnek, míg akadnak olyanok is, akik szeretői kapcsolatba bonyolódnak. Az is előfordul, hogy a férfiak végül elhagyják a családot.

 

És talán mondanom sem kell, hogy a fent említett problémák hatására sajnos a gyermek sem boldog. Bár az anyuka és / vagy az apuka azt gondolja, hogy mivel a gyermek igényei az elsők, ezért ő biztosan jól érzi magát. De ezzel a felfogással az a bökkenő, hogy sajnos a gyermek sem boldog olyankor, ha a szülei szenvednek…

 

Viszont jogosan kérdezhetnénk, hogy ha a „gyerek mindig az első” filozófia sok esetben nem működik, akkor mivel lehet helyettesíteni?

 

Azzal, hogy az édesanyának és az édesapának is főként saját magát kell az első helyre helyeznie. (Kivéve persze a vészhelyzetekben…) Mert ha valaki nem saját magát rakja az első helyre a fontossági sorrendben, akkor annak sokszor előbb-utóbb egyéni és családi boldogtalanság a vége. (Viszont azt is lényeges hozzátenni, hogy az „én vagyok az első a saját életemben” filozófia alkalmazása mellett persze nem szabad elhanyagolni a gyermek szükségleteit sem, de lehetőleg külső segítséget kell igénybe venni a feladatok megoldásához!)

 

Tudom, hogy egy kisgyerek mellett iszonyatosan nehéz megfelelni a „mindenkinek a saját maga legyen az első” elvnek (és külső segítség nélkül talán nem is lehetséges), de szerintem érdemes belegondolni abba, hogy azok, akik soha nem töltik fel magukat energiával, egy idő után nem is tudnak semmit adni másoknak, mert sajnos egyszerűen kiégnek a túlzott megerőltetés hatására. 🙁

 

 

Tombor Zsófia /
Lélekgyöngyök