„Minek is kéne több energiát szánni egy párkapcsolatra annál, mint amennyi feltétlenül szükséges a szakítás elkerüléséhez..?” Kimondva egy kicsit durvának hangzik ez a mondat, de szerintem a párok többsége sajnos ennek a filozófiának az alapján éli az életét. 

 

A kezdetek kezdetén még mindenki igyekszik… Gondolván itt a csinos öltözködésre, az ápoltságra, a kedves szavakra, a szívességekre, a meglepetésekre, az udvarlásra, a finom érintésekre…

 

Aztán egy idő után tudattalanul is elindul a „tesztelés”. Az emberek elkezdik próbálgatni, hogy vajon mi történik akkor, ha szépen lassan feladják a pozitív párkapcsolati szokásaikat. Tesztelik, hogy a másik akkor is marad-e, ha már a múlté lesz az igényes öltözködés. Kiderül, hogy zavarják-e a partnert a bunkóbb megjegyzések, az elmaradó szívességek, az elfelejtett születésnapok vagy az egyéb hanyagságok.

 

Sokan ezt a tesztelgetést egészen addig folytatják, amíg nem érzik úgy, hogy megtalálták azt a pontot, ahol a másiknál már tényleg betelne a pohár és lelépne. Ilyenkor persze az emberek visszakoznak, egy időre összeszedik magukat, majd mindent ugyanott folytatnak pont annyi energiabefektetéssel, amitől a partner még ÉPPEN nem lép le.

 

Mert hiszen minek szánjanak több energiát arra, aki kevesebbért is marad? A titok nyitja abban rejlik, hogy szépen lassan egyre lejjebb kell tolni a másik ember igényszintjét. Rá kell szoktatni arra, hogy elégedjen meg minél kevesebbel. Rosszabb esetben pedig tönkre kell tenni az önbizalmát, hogy azt higgye, hogy csak ennyit érdemel.

 

Ez a cikk abból a célból íródott, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy ne elégedjük meg kevesebbel, mint amennyire valójában vágyunk – még akkor sem, ha a partnerünk megpróbálja fokozatosan lentebb tolni az igényszintünket. És ne is mi legyünk azok, akik szinte semmit sem tesznek a párkapcsolatukért arra hivatkozva, hogy minek is lennének igényesebbek, ha a másik a minimális energiabefektetés ellenére (is) marad…

 

 

Tombor Zsófia /
Lélekgyöngyök